Az áldás ...

... a hittel, meggyőződéssel hangosan kimondott áldó imádság, a megvalósulásra törekszik. Akit, vagy amit megáldunk megerősödik, megszépül. Aki áldást mond, azon keresztül a Teremtés ereje és fénye nyilvánul meg.

Mint például így:

ÉG SZÜLTE FÖLDET

Ég szülte Földet,

Föld szülte fát,

Fa szülte ágát,

Ága szülte bimbaját,

Bimbaja szülte virágját,

Virágja szülte Szent Annát,

Szent Anna szülte Máriát,

Mária szülte Krisztus Urunkat, a világ megváltóját.

****

POGÁNNAK MARKÁTU’

(„Fölajánlás”)

Hálákat adok Uram Teremtőm,

Ez te szent fölségednek,

Hogy megőriztél, oltalmaztál a mái dicsőséges szent napon,

Kártu’ kárvallástu’ Szerencsétlenségtü’

Hirtelen haláltu’ Kécségbeeséstű’

Pogánnak markátu’

Rossz embernek a szándékátu’ Minden kárvallástu’

Oh Uram Jézus Krisztusom, Szent kezedbe ajánlom Testemet lelkemet

Életemet halálomat

Minden mozdulatomat

Ezt a mostani keves imáccságomat,

Fölajánlom az Úrjézus Krisztusnak az ő kinszenvedéséé’ A Boldogságos Szűz Anyának a hét fájdalmáé’ Édesanyámé’

Édesapámé’

Hetedízönt való nemzeccségemé’

A purgátérimbeli lelkeknek a kiszabadulásé’

Arvákér’

Özvegyekér’

Úton vízen járókér’

Velünk jótevőkér’

Mindenféle szükségünkér’

Magam bűnöm bocsánattyáér’ is, ámen.

Ratkó József: Ember, fa

Minden emberben fa lakik,

ágaira fészkel a hit,

s dalol, mint valami madár,

míg le nem üti a halál.

Minden fában lélek lakik,

az emeli az ágait,

és fészket óv, szélnek feszül,

s szenved - már majdnem emberül.

Ancsel Éva: Hogyan kell harangot önteni

Harangot csak egyféleképpen lehet önteni. Csak úgy, ahogy Borisz, dehogy Borisz – Boriszka teszi az Andrej Rubljovban.

A harangöntéshez nem akármilyen anyag kell. Az ilyen anyagért a világ végére is el kell menni, az ilyen anyagot rettentő türelemmel kell fölkutatni, s közben tilos arra gondolni, hogy az embert le is fejezhetik, ha nem készül el időben.

Mivelhogy a harangöntést nem szabad elsietni.

A harangöntésnek vannak kritikus pillanatai. Akik ilyenkor kételkednek és leállnak, azokkal nem szabad vitatkozni, azokat kényszeríteni kell, hogy folytassák a munkát. De a jó harangöntő szenved ettől a kényszerű erőszaktól.

Ha harangöntés közben az ember lángra lobban, akkor teljes nyugalommal, mellékesen és majdnem félvállról szóljon a mellette állónak, hogy oltsa el.

A harangöntést csak az vezetheti, aki ért hozzá, az sem baj, ha fiatalkorú.

Harangot komolyan kell önteni, hiszen nem közönséges használatra szolgál, hanem az lesz a dolga, hogy közös gyakorlatra szólítsa az embereket.

Harangot nem lehet önteni apáink tapasztalata nélkül, de az öröklött tudás nem elég hozzá.

Ha a harang megkondul, és mindenki ujjong, akkor az, aki öntötte, lehetőleg az emberek szemétől távol zokogjon, amiért nem tökéletes a hangja, mivelhogy nincs tökéletes harang.

Aki nincs megelégedve a haranggal, amit öntött, csak pillanatnyi elkeseredésében vádolhatja őseit, amiért nem adták át titkukat. Az átok úgysem segít.

Ehelyett jobb, ha útra kél, hogy még kiválóbb anyagot találjon hozzá, és tökéletes harangot öntsön.

Harangot akkor is ugyanúgy kell önteni, ha a megbízatás akkora – s olyannyira újfajta öntvény elkészítésére szól –, amelynek megalkotásához nem elég egy emberélet. Harangot tehát akkor is Borisz-módra: türelmes szenvedéllyel kell önteni, ha tudja az ember, hogy sohasem fogja meghallani a kondulását. Hiszen úgysem saját használatára önti.

Ancsel Éva

„Te harangot öntesz, én ikont festek”

Andrej Tarkovszkij: Andrej Rubljov filmje

Kosztolányi Dezső: Litánia

Az én koromban:

zörgött az egekben a gépek acélja.

Az én koromban:

nem tudta az emberiség, mi a célja.

Az én koromban:

beszéltek a falban a drótok, a lelkek.

Az én koromban:

vad, bábeli nyelvzavarok feleseltek.

Az én koromban:

öngyilkosok ezrei földre borultak.

Az én koromban:

méreggel aludtak el a nyomorultak.

Az én koromban:

kínpadra feküdtek az árva, beteg nők.

Az én koromban:

lélekbe kutattak a lélekelemzők.

Az én koromban:

mint koldusok álltak a sarkon az épek.

Az én koromban:

recsegtek a trónok, a bankok, a népek.

Az én koromban:

mily dal remegett, a velőkig üvöltő.

Az én koromban:

prózára szerelte a verset a költő.

Az én koromban:

mindannyian ó de magunkra maradtunk.

Az én koromban:

sírtunk, amikor kenyerünkbe haraptunk.

Az én koromban:

nem volt, ki szegény szíveket melegítsen.

Az én koromban:

álmatlanul ült arany-ágyon az Isten.

Ave Mária az esőben

Ázunk az esőben, de nem számít, mert ezen az estén valahogy az igazabb belsőnkből sugárzó mosoly ül az arcunkon, és ma végre együtt énekelhetünk, daloljuk annak a többszáz éve volt templomi kántornak a dalát, akiről tudjuk, hogy egész életében le sem vette tekintetét a keresztre feszített barátjáról, éneklünk ebben a szűnni nem akaró esőben e Megfeszítettnek az édesanyjáról, és most eshet bármilyen zord eső, nem számít, mint ahogy hirtelen nem számít a bőrszín, a nyelv, a neveltetés, a nem és a kor, mert valahogy ebben az esőben most tényleg testvéreknek hisszük újra magunk, mintha megint egy pillanatra emlékezni tudnánk arra, ki is a valódi édesanyánk, és végső sorban, mit is keresünk itt e Földön... Szól az „Ave Mária” az esőben...

Bobby McFerrinnel együtt énekel a közönség egy Bach emlékünnepen

Richard Bach: Illúziók

Volt egyszer, hogy egy kristálytiszta vizű, hatalmas folyó fenekén különös lények éltek.

A folyó csendesen hömpölygött mindannyiuk - fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, jók és gonoszok - fölött, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, a víz csupán kristálytiszta önmagát ismerte.

A lények mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder mélyén heverő ágakba meg kövekbe, mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától.

Végül azonban az egyik lény így szólt: „Elegem van már ebből a kapaszkodásból. Bár a saját szememmel nem tudok meggyőződni róla, de bízom benne, hogy a folyó tudja, hová folyik. Hagyom hát, hadd sodorjon magával az áramlás, és vigyen, ahová akar. Ha továbbra is itt kapaszkodom, belehalok az unalomba."

A többi lény kinevette, és azt mondták: „Te bolond! Engedd csak el magad, és az áramlás, amelyet oly nagyra tartasz, majd jól megforgat, odavág és úgy szétmorzsol a köveken, hogy abba hamarabb belehalsz, mint az unalomba!"

De a lény nem hallgatott rájuk, hanem elszántan elengedte, amibe addig kapaszkodott, mire valóban rögtön forogni, bukdácsolni kezdett, és az áramlás a kövekhez vagdalta.

Ám a lény ennek ellenére sem kapaszkodott meg újra, az áramlás így egy idő múlva felemelte a folyómeder fenekéről, és többé már nem ütődött, zúzódott.

Azok a lények pedig, akik a folyó alján éltek tovább, és nem ismerték a sodródót, így kiáltottak fel: „Lássatok csodát! Ugyanolyan lény, mint mi vagyunk, de ő repül! Íme a Messiás, aki eljött, hogy mindnyájunkat megváltson!"

És a sodródó így szólott: „Dehogy vagyok én Messiás, vagy akkor ti is azok vagytok. A folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket, hogy szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe kapaszkodtunk. Valódi tennivalónk az utazás, a nagy kaland."

De ők csak egyre azt kiáltozták: „Megváltó”, és továbbra is görcsösen kapaszkodtak a kövekbe, és a következő pillanatban a sodródó eltűnt a szemük elől, ők pedig ott maradtak, és legendákat találtak ki maguknak holmi Megváltóról.