Seattle (Si'ahl) indián törzsfőnök egyik híres 1854-es beszédében hangzott el állítólag ez az azóta híressé vált mondat:
„The Earth Does Not Belong to Man; Man Belongs to the Earth.” Az alábbiakban két szép és költői szöveget olvashatnak Seattle-től, amelyeknek – sajnos előre kell bocsátanunk – valószínűleg egyike sem így, vagy talán sosem hangzott el.
Forrás: WIKIPEDIA CHIEF SEATTLE 1 | 2
*****
Seattle (Si'ahl) (c.1786 – 1866. június 7.) a suquamish és duvamis indián törzsek főnöke volt, akik a mai Amerikai Egyesült Államok Washington államának területén éltek és élnek. Népei egyik legnagyobb tiszteletének örvendő tagja volt. Áttért a római katolikus vallásra, és földjeiken keresztül megnyitotta az utat a fehér telepesek számára, amelyben nagy szerepe volt David Swinson "Doc" Maynarddal kötött barátságának is. Maynard ötlete nyomán keresztelték el később az 1850-es években Csendes-óceán partjára tervezett és felépített új amerikai kikötővárost Seattle-nek.
*****
Seattle törzsfőnök USA területi kormányzójának adott válasza
Isaac I. Stevens területi kormányzó egyik, a környék sorsát taglaló korábbi beszédére adott felelete.
A Földet nem szüleinktől örököltük, hanem gyermekeinktől kaptuk kölcsön. A washingtoni nagyfőnök azt üzente, hogy meg akarja venni a Földünket. Hogyan veheted és adhatod az égboltot, a Föld melegét? Ez idegen tőlünk. A levegő frissessége, a víz pezsgése nem a miénk, hogyan vehetnéd meg ezeket? Ennek a Földnek minden része szent az én népemnek. Minden egyes fénylő fenyőtű, minden homokos part, a homályos zugok az erdőkben, minden tisztás és a zümmögő rovarok is szentek az én népem emlékezetében és tapasztalatában. A nedv, amely a fákban áramlik, a vörösbőrű ember emlékezetét hordozza.
A fehér ember halottai elfelejtik szülőföldjüket, amikor a csillagok felé indulnak. A mi halottaink sohasem felejtik el ezt a gyönyörű Földet, mert Ő a vörösbőrű emberek Anyja. Részei vagyunk a Földnek és Ő a mi részünk. Az illatozó virágok nővéreink; a szarvas, a ló, a sas a mi fivéreink. A sziklataréjok, a legelők harmata, a ló testmelege és az ember - mind ugyanazon családnak tagjai. Így aztán, mikor a Nagy Főnök Washingtonból azt üzeni, hogy meg akarja venni a Földünket, sokat kér tőlünk.
A csillogó víz a patakokban és a folyókban nem egyszerűen víz, hanem őseink vére. Ha eladjuk a Földet, emlékezz rá, hogy megszentelt föld, meg kell tanítanod a gyermekeidnek is, hogy a folyók a testvéreink, és a tied is. Ezért ugyanolyan gyengédséggel kell a folyókkal bánnod, ahogy testvéreidet szereted.
A vörösbőrű ember mindig meghátrált a fehér közeledése elől, ahogy a köd a hegyekben elfut a reggeli nap elől. Tudjuk, hogy a fehér ember nem érti meg a mi utunkat. A Föld egy darabja ugyanolyan neki, mint a másik, mert ő idegen, aki éjszaka jön és elveszi a Földtől, amire csak szüksége van. A Föld neki nem testvére, hanem ellensége, és amikor legyőzte, továbbáll. Elhagyja apái sírját és nem törődik velük. Az apja sírját és gyermekei szülőhelyét elfelejti. Anyját, a Földet, és testvérét, az égboltot úgy kezeli, mint birkákat, vagy üveggolyókat. Étvágya felfalja a Földet.
A városokat látni fájdalom a vörös ember szemének. Ez talán azért van, mert a vörös bőrű ember műveletlen és nem ért semmit. Nincs nyugodt hely a fehér ember városaiban. Sehol nem hallgathatod a rügyek kipattanását tavasszal, vagy a rovarok szárnyának zizegését. A kocsizörgés sérti a fület. És mi marad még az életből, ha az ember nem hallhatja a varjú magányos kiáltását, vagy a békák vitáját a pocsolya mellett éjszaka? Az indián jobban szereti a szél hangját, amint a tó vizéhez ér, a szél szagát, ha a déli eső átmosta, vagy a fenyők illatát hozza.
A levegő kincs a vörös embernek, mert minden dolog ugyanazt lélegzi - a vadállat, a fa, az ember. A fehér ember, úgy látszik, észre sem veszi a levegőt, melyet belélegez. Mint a sok napja haldokló, érzéketlen a bűzre. De ha eladjuk a Földet, emlékezned kell, hogy a levegő kincs nekünk, a levegő szelleme egy minden élővel, melyet fenntart. A szél, amely nagyapánknak az első lélegzetvételt adta, az utolsó sóhaját is befogadja. Ha eladjuk a Földet, szentként kell kezelned, hogy a fehér ember is elmehessen megízlelni a szél ízét, amikor a rét virágai megédesítik.
Megfontoljuk ajánlatodat. Ha úgy döntök, hogy elfogadom, egy feltételt fogok szabni: a fehér ember úgy kezelje a vadállatokat a földjén, mint testvéreit. Láttam ezernyi rothadó bölénytetemet a prérin, a fehér ember a vonatból lövöldözte le őket. Műveletlen vagyok és nem értem, hogyan lehet a füstölgő vasparipa fontosabb, mint a bölény, amelyet mi csak azért ölünk meg, hogy életben maradjunk.
Mi az ember az állatok nélkül? Ha minden állat elpusztul, az ember meghal a lélek magányosságától. Mert bármi történjék az állatokkal, az hamarosan az emberrel is megtörténik. A dolgok összefüggenek. Meg kell tanítanod a gyermekeidnek, hogy a talaj a talpuk alatt nagyapáink hamva. Hogy tiszteljék a Földet, mondd el gyermekeidnek, hogy a Föld a mi törzsünk életével gazdag. Taníttasd gyermekeidet, ahogyan mi tanítjuk gyermekeinket, hogy a Föld az anyánk. Bármi történik a Földdel, a Föld fiaival történik. Ha a Földre köpsz, magadat köpöd le. A Föld nem az emberé; az ember a Földé. Minden dolog összefügg, ahogy a vér összeköti a család tagjait. Az élet szövedékét nem az ember szőtte; csak egy szála annak. Bármit tesz a hálóval, saját magával teszi. A mi halottaink sohasem feledik ezt a gyönyörű világot, amely a létet adta nekik. Tovább szeretik a kanyargó folyóit, hatalmas hegyeit és magányos völgyeit, és mindig gyengéd szeretettel vonzódnak a magányos szívű élők felé, és gyakran visszatérnek, hogy az élőket meglátogassák és vezessék. Nem sokat számít, hol éljük hátralévő napjainkat. Nem sok van már hátra. Az indián éjszakája sötétet ígér. Nem lát fényes csillagot a láthatár felett. Gyászos hangú szelek sóhajtanak a távolban. De jönnek és mennek, mint a tenger hullámai. A fehérek is el fognak tűnni - talán még előbb, mint a mi törzseink. Szennyezd be ágyadat, és egy nap meg fogsz fulladni saját szemetedben. Nem értjük, amikor a bölényeket mészárolják, a vadlovakat befogják, az erdő titkos zugai sok-sok ember kipárolgásától bűzlenek, a vad hegyek gerincén beszélő drótok feszülnek. Hol van a sűrű bozót? Vége már. Hol a sas? Eltűnt. Így aztán, ha eladjuk neked a Földünket, szeresd úgy, ahogy mi szeretjük. Gondozd úgy, ahogy mi gondoztuk. Minden erőddel, teljes lekeddel, egész szíveddel őrizd meg őt gyermekeidnek, és szeresd úgy, ahogy Isten szeret valamennyiünket!"
Forrás: Természetvédelem, Budapest, 1986/6.
*****
Seattle törzsfőnök amerika elnökének adott válasza
Franklin Pierce amerikai elnök 1855-ben felszólította az USA északkeleti részén, Washington államban élő duvamis indiánokat, hogy vadászterületüket adják el a fehér telepeseknek, és a számukra kijelölt rezervátumban telepedjenek le. Az eladdig példátlan felhívásra Seattle, a duvamis törzs főnöke ezzel a beszéddel válaszolt.
A washingtoni nagy törzsfőnök azt üzente, meg kívánja vásárolni a földünket. A nagy törzsfőnök elküldte nekünk barátságának és jóakaratának szavait is. Ez megtisztelő számunkra, mert jól tudjuk, őneki a mi barátságunkra nincs szüksége. S megfontoljuk ajánlatát, mert tudjuk, ha nem fogadjuk el, talán majd eljön a fehér ember, és puskával veszi el a földünket.
Hogyan lehet az égboltot vagy a föld melegét megvásárolni vagy eladni? Ez a fogalom számunkra ismeretlen. Ha nem birtokoljuk a levegő üdeségét és a víz csillámlását, hogyan vásárolhatja azt tőlünk meg? Majd eldöntjük, mitévők legyünk.
Amit Seattle törzsfőnök mond, abban a washingtoni nagy törzsfőnök ugyanúgy biztos lehet, ahogy a fehér testvéreink az évszakok változásában biztosak. Az én szavaim olyanok, akár a csillagok, nem enyésznek el.
Népem gondolkodása és tapasztalata szerint e Föld minden darabja, a fenyők fénylő levelei, a vízpart fövenye, a sötét erdőt megülő köd, minden irtás, minden zümmögő bogár szent.
A fákban szétáradó nedvek a rézbőrű ember emlékét éltetik tovább. Amikor a fehérek halottai útra kelnek, hogy a csillagok közt bolyongjanak, elfelejtik a földet, ahol születtek. A mi halottaink sohasem felejtik el ezt a csodás szépségű földet, mert a föld a rézbőrű embernek édesanyja.
Részei vagyunk a földnek, és a föld része mindannyiunknak. Nővérünk minden illatozó virág, és fivérünk az őz, a ló és a nagy szirti sas. A sziklás magaslatok, a termékeny rétek, a ló testének és az ember testének melege egyetlen család.
Ha tehát a washingtoni nagy törzsfőnök azt üzeni nekünk, hogy meg akarja vásárolni a földünket, sokat kíván tőlünk. A nagy törzsfőnök azt is tudatja velünk, hogy ad majd nekünk olyan helyet, ahol kényelmesen és magunk közt élhetünk.
Ő lesz az apánk, és mi a gyermekei leszünk. De vajon lehet-e ez így valaha is?
Isten a fehérek népét szereti, és elhagyta rézbőrű gyermekeit. Gépeket ad a fehér embernek, hogy munkájában segítse, és nagy falvakat épít neki. A fehér törzsfőnök népe napról napra hatalmasabb. Nemsokára elárasztja ezt az egész tájat, ahogy a váratlan esők után a vízomlásokban lezúduló folyóink szokták.
Az én népem olyan, mint a visszahúzódó dagály, csakhogy nem tér többé vissza. Nem, mi két különböző faj vagyunk. Gyermekeink nem játszanak egymással, és véneink nem ugyanazokat a történeteket mesélik.
Isten a fehér ember népéhez pártolt, mi árván maradtunk.
A nagy törzsfőnök ajánlatát földünk megvásárlására megfontoljuk. Nem lesz könnyű döntés, mert nekünk szent ez a föld. Szeretjük ezeket az erdőket. Valahogy mi mások vagyunk. Számunkra a patakok és a folyók csillámló vize nem csupán víz, őseink vére az. Ha eladjuk a fehér embernek ezt a földet, tudnia kell, hogy szent ez a táj, és gyermekeit meg kell tanítania rá, hogy szent, és hogy a tavak áttetsző vizében minden tovaringó kép az én népem életének hagyományait és eseményeit őrzi.
A víz csobogása az én őseim hangja. A folyók a testvéreink, és oltják szomjunkat. A folyók a hátukra veszik kenuinkat, és táplálják gyermekeinket. Ha eladjuk ezt a tájat, a fehér embernek meg kell tanulnia, és gyermekeit is meg kell tanítania, hogy a folyók a testvéreink, a mieink és az övéik, és mától fogva jónak kell lennie a folyókhoz, ugyanúgy, ahogy minden más testvéréhez jó.
A rézbőrű embernek folyvást hátrálnia kell az előrenyomuló fehér ember elől, ahogy a hajnali köd húzódik vissza napkeltekor az erdőbe. De apáink hamva szent, sírja megszentelt föld, s így nekünk szentek ezek a dombok, ezek a fák, szent ez a darab föld.
Tudjuk, hogy a mi érzelmeinket a fehér ember nem érti meg. Számára ez ugyanolyan föld, mint bármely másik, mert idegen, ki éjszaka érkezik és elveszi a földtől mindazt, amire szüksége van. Neki a föld nem testvére, hanem ellensége, és mihelyt meghódította, továbbáll. Elhagyja apái sírját, és nem gondol többé vele. Elorozza gyermekei leendő földjét, és nem gondol vele. Elfelejti atyái sírját és gyermekei jogát arra, hogy megszülessenek. Úgy bánik édesanyjával a földdel, és testvérével az éggel, mint holmi eladásra vagy zsákmányolásra való dologgal, eladja, akár a juhot vagy a csillogó gyöngyöt. Mohósága elnyeli a földet, és nem hagy hátra mást csak sivatagot.
Nem tudom, a mi természetünk más, mint az övé. Városai látványa fáj a rézbőrű embernek. Talán azért, mert a rézbőrűek vadak, és nehéz a felfogásuk.
A fehérek városaiból eltűnt a csend. Nem akad bennük egyetlen olyan hely sem, ahol tavasszal meghallani a rügyfakadást vagy a rovarzümmögést. De meglehet, csupán azért vélekedem így, mert én is vad vagyok, és mindezt nem értem. Ez a lárma sérti a mi fülünket. Mi maradhat meg az életből, ha nem hallani a madarak rikoltozását vagy éjszaka a békák civódását a tóban?
Rézbőrű vagyok, és számomra felfoghatatlan mindez. Az indián szereti a tó tükrét simogató szél suttogását, a déli esőben tisztára mosott szelet s a fenyvesek nehéz illatát. A levegő becses a rézbőrű ember számára, mert minden egyazon levegőn osztozik. Állat, fa, ember; mind ugyanazt a levegőt szívja. Úgy látszik a fehér ember nem vesz tudomást a levegőről, amelyet beszív; akárcsak a napokon át haldoklóé, az ő szaglása is eltompult, érzéketlen a bűz iránt.
Hanem ha eladjuk neki a földünket, nem szabad megfeledkeznie róla, hogy számunkra becses a levegő, mert a föld lelke az, mely megosztja magát minden élővel, melyekben lakozik. A szél volt apáink szájában az első lélegzet, s a szél lesz az utolsó leheletünk. A szélnek kell erősítenie gyermekeinket is. És ha eladjuk a fehér embernek a földünket, úgy kell azt megbecsülnie, mint különleges, megszentelt földet, mint olyan helyet, ahol ő is megérezheti a szélben a réti virágok édes illatát.
Megfontoljuk az ajánlatát, és ha úgy döntünk, hogy elfogadjuk, akkor csakis egy feltétellel: a fehér embernek úgy kell bánnia e föld állataival, mint testvéreivel. Vadember vagyok, s én másként nem foghatom ezt fel.
Ezerszám láttam oszló bölénytetemeket, melyeket a fehér ember hagyott maga után – a bölényeket az elhaladó vonatból terítette le. Vadember vagyok, és nem értem, miként lehet az a füstölgő vasparipa fontosabb a bölénynél, amelyet mi csupán azért ejtünk el, hogy életben maradjunk.
Mit ér az ember állatok nélkül? Ha valamennyi állat kiveszne, az ember elpusztulna lelkének mérhetetlen magányában. Ami ma az állatokkal történik, nemsokára az emberekkel is megtörténik majd. Minden összetartozik. Ami baj a földet éri, az utoléri a föld fiait is.
A fehér embernek meg kell tanítania gyermekeit arra, hogy lábuk alatt őseink hamvai porladnak. Hogy tiszteljük ezt a tájat, mondja el nekik, a földben őseink szelleme lakozik. Tanítsa meg gyermekeit arra, amire mi tanítottuk a mieinket: a föld a mi édesanyánk. Ami baj a földet éri, az utoléri a föld fiait is.
Amikor az emberek a földre köpnek, saját magukat köpik le. Mert tudni való, nem a föld tartozik az emberhez, hanem az ember a földhöz – ezt tudjuk. Minden összetarozik, ahogy a vér tartja össze a családot. Minden összetartozik. Ami baj a földet éri, az utoléri a föld fiait is.
A fehér ember ajánlatát földünk megvásárlására megfontoljuk.
Hanem, azt kérdi az én népem: mit akar voltaképpen a fehér ember? Miként vásárolható meg az égbolt vagy a föld melege, vagy az antilop szökellése? Miként adhatjuk ezt el neki - és miként vásárolhatja ezt meg? Vagy talán azt tehet a földdel, amit akar, pusztán azért mert a rézbőrű ember aláír egy darab papírt, és átadja a fehér embernek? Ha nem birtokoljuk a levegő üdeségét és a víz csillogását, hogyan vásárolhatja azt tőlünk meg? Visszaadhatja a pénze a bölények életét, ha már az utolsót is leterítette?
Az ajánlatát megfontoljuk. Tudjuk, ha nem fogadjuk el, majd eljön a fehér ember, és fegyverrel veszi el a földünket. De mi vademberek vagyunk.
A fehér ember - múlandó hatalmától megrészegülve - tán már Istennek képzeli magát, aki birtokolja a földet. De vajon birtokolhatja-e bármely ember is a tulajdon édesanyját?
Megfontoljuk a fehér ember földünk megvásárlására tett ajánlatát, a nappal és az éjszaka nem élhet együtt - megfontoljuk az ajánlatát, hogy vonuljunk rezervátumba. Félrehúzódva és békében fogunk élni.
Nem fontos, hol éljük le maradék napjainkat. Gyermekeink látták apáikat megalázva és legyőzve. Harcosainkat megszégyenítették. Vereségeik után napjaikat henyéléssel töltik, testüket édes étkekkel és erős italokkal mérgezik. Nem fontos, hol töltjük el maradék napjainkat, már nincsen sok hátra. Még néhány óra, néhány tél - és azoknak a nagy törzseknek, amelyek egykor ezen a tájon éltek, vagy most maroknyi csapatokban kóborolnak az erdőkben, egyetlen gyermeke sem maradt már, hogy elsirassa azt a sírba hullt népet, amely valaha ugyanolyan erős és bizakodó volt, mint a fehér ember.
De miért keseregnék népem pusztulásán, minden nép emberekből áll, semmi egyébből. Az emberek jönnek és mennek, éppúgy mint a tenger hullámai. Még a fehér ember sem, akivel Isten úgy bánik és úgy beszél, mint barát a barátjával, mert ő sem menekülhet el mindnyájunk közös rendeltetése elől.
Talán mégis testvérek vagyunk. Majd meglátjuk.
Egyvalamit tudunk - azt, amire a fehér ember egy napon még csak rá fog ébredni -, a mi Istenünk s a fehér ember Istene ugyanaz. A fehér ember most talán azt hiszi, Istent is uralja, ugyanúgy, ahogy a mi földünk birtoklására tör; de ezt nem teheti. Az Isten minden ember Istene - a rézbőrűeké éppúgy, mint a fehéreké.
Ez a táj becses számára, és megsebezni a földet annyi, mint semmibe venni annak Teremtőjét. A fehérek is elenyésznek, talán hamarabb, mint az összes többi törzs. Folytassák csak hajlékuk szennyezését, és egy éjjel belefúlnak majd tulajdon hulladékaikba. De fényes lesz a pusztulásuk, ha majd elemészti őket Isten haragja, aki ide vezérelte őket, erre a földre, és elrendelte, hogy uralkodjanak e táj fölött és a rézbőrű ember fölött. Ez az elrendelés számunkra rejtély.
Ha majd minden bölény le lesz terítve, és minden vadló be lesz törve, ha az erdő rejtett zugai emberek sokaságának bűzétől lesznek terhesek, és a termékeny dombok látványát beszélő drótok rútítják el, hol lesz akkor a rengeteg, hol lesz a sas, és mit jelent majd búcsút mondani a gyors lónak és a vadászatnak? Az élet végét és a tengődés kezdetét.
Valamilyen különös oknál fogva Isten hatalmat adott a fehéreknek az állatok, az erdők és a rézbőrű ember fölött, ez az ok számunkra rejtély. Talán megérthetnénk, ha tudnánk, miről álmodik a fehér ember - miféle reménnyel kecsegteti gyermekeit a hosszú téli estéken, és milyen látomásokkal népesíti be képzeletüket, hogy folyvást a holnapra vágynak.
Mi vademberek vagyunk - a fehér ember álmai rejtettek előttünk. És mivel rejtettek, ő is, mi is a magunk útját járjuk majd. Mert mindenek fölött tiszteljük az ember jogát, hogy kedve szerint éljen - tekintet nélkül arra, miben különbözik testvéreitől. Nem sok az, ami összeköt bennünket.
A nagy törzsfőnök ajánlatát megfontoljuk. És ha beleegyezünk, akkor csupán azért, hogy biztosítsuk magunknak a rezervátumot, amelyet ígért. Ott talán a magunk módján tölthetjük el rövidre szabott napjainkat. Ha majd az utolsó rézbőrű ember is távozik erről a földről, és emléke már csak egy felhő átfutó árnyéka lesz a préri fölött, ezekben a nyírfákban és ezekben az erdőkben még mindig élni fog apáink szelleme. Mert ők szerették ezt a földet, ahogy az újszülött szereti anyja szívének dobogását.
Ha eladjuk a fehér embernek a földünket, szeresse úgy, ahogy mi szerettük, viselje gondját, ahogy mi viseltük, őrizze meg emlékezetében olyannak, amilyen akkor volt, amikor birtokába vette. És minden erejével, lelkével, a szívével őrizze meg a gyermekeinek, és szeresse, ahogy Isten szeret valamennyiünket. Mert egyvalamit tudunk - a mi Istenünk és a fehér ember Istene ugyanaz. És az Istennek szent ez a föld.
A fehér ember sem kivétel, nem menekülhet el a közös rendeltetés elől. Talán mégis testvérek vagyunk. Majd meglátjuk...
Forrás: Dombvidék, 2011-2012 lapszámaiból, fordította: F. Kovács Piroska
*****
E két szöveg túl szép volt, hogy igaz is legyen. Sajnos...
A szövegkritika így hangzik:
A Si'ahl tulajdonított beszéd állítólag a telepesek előtt szülőföldje koncesszióba adása napján hangzott el. A dátum, helyszín, és a tényleges a beszéd tartalma körüli körülmények meglehetősen zavarosak és vitatottak. A leggyakoribb változat az, hogy március 11-én 1854-ben Si'ahl beszédet mondott egy nagy szabadtéri összejövetelen a később róla elnevezett városkában, Seattle-ben. A találkozón ott volt Isaac Ingalls Stevens kormányzó, hogy megvitassák a fehér telepesek javára a szülőföldről való lemondást vagy értékesítést. Si'ahl felállt, kezét a sokkal kisebb Stevens fejére téve nagy méltósággal, hosszú ideig szinte szavalt. Senki sem él ma már, aki tudná, mit is mondott pontosan; annyi biztos csak, hogy lushootseed nyelven beszélt, és valaki lefordított a chinook nyelvjárásban elmondott szavait, majd egy harmadik személy fordította le angolra.
Néhány évvel később, ez alapján az állítólagos angol nyelvű fordítás nyomán keletkeztek Dr. Henry A. Smith jegyzetei. Feltehető, hogy Smith az indián vezető beszédének stílusát, mint inkább tartalmát próbálta megfogni. Ez egy virágnyelven megfogalmazott beszéd, amelyben Si'ahl állítólag megköszönte a fehér emberek nagylelkűségét, s azt követelte, hogy a szerződés garanciát biztosítson az őslakosok temetőinek további birtoklásához, és kifejtette a fehér emberek és a saját Istenük közötti különbséget. Egy újabb szövegvizsgálat megkérdőjelezi Smith állítólagos fordításának hitelességét.
1891-ben Frederick James Grant History of Seattle című munkájában Smith változatát közölte. 1929-ben, Clarence B. Bagley a History of King County című munkájában Grant változatát közölte, de már néhány kiegészítéssel. 1931-ben is felbukkan ez a szöveg John M. Rich kiadásában, de ismét a Bagley változat olvasható benne. Az 1960-as években, a növekvő környezettudatosság újjáéledésének idején William Arrowsmith cikke keltette fel a kíváncsiságot újra Si'ahl állítólagos beszéde iránt. Ted Perry készített 1971-ben egy hamar elfeledett filmet a Déli Baptista Rádió és Televízió számára, amely már tele volt anakronisztikus szövegrészletekkel, de ez a legújabb, de egész biztosan kitalált változat lett később a világ számára legismertebb "indián világlátást" bemutató szövegemlék.
Szóval e Si'ahl-nak tulajdonított széles körben idézett beszéd, szinte biztosan sokak által átírt szöveg, amely arra hívatott, hogy keserédes módon felhívja a figyelmet az indián őslakosok jogaira és a környezeti értékek védelmére.
Hasonló vita övezi Si'ahl feltételezett 1855-ben Franklin Pierce elnöknek küldött levelét is, amely eredetijének semmilyen nyoma nem található.
