Grandpierre Attila: A magyar világlátás

(...) a magyarok ősi világlátásában egy olyan tényező játszott központi szerepet, amit minden mai, misztikus vallás háttérbe szorít: és ez az értelem. (...)

A természetes értelem - a teljes hatókörű gondolkodás, ami a szavakat, az érzéseket és a sejtéseket is magába foglalja - kozmikus teremtőerő, a meseszerűen szép világteremtő erő, és ez az értelem a természeti, az emberi életerő maga. Az élet csak akkor képes fenntartani magát, ha értelemszerűen jár el - ha vaktában próbálkozna, élet nem jöhetne létre, és ha csodamód mégis, rögtön kipusztulna. Az élet nem véletlenszerű, hanem áttekintő, mérlegelő, megvilágító, feltérképező és cselekvő. Az élet értelem-lényegű. (...)

A világ sem jöhet létre vaktában. A világ is az értelemtől világol. Világ szavunk a fény cselekvését kísérő jelenséget jelöli, aminek elsődleges valósága a fény cselekvése, a világítás. A világ tehát nem tárgy-név, hanem egy folyamatra vonatkozik, vagyis meghúzódik mögötte egy ige, a megvilágító értelem cselekvését megfogalmazó ige - vagyis nyelvtani szempontokat félretéve, a világ az értelem cselekvése, az alkotó, cselekvő fény. (...)

Mindannyian tudjuk, mi az igazi alkotások értelme: a felemelő, elragadó, megvilágító, önmagunk lényegiségére döbbentő szépség, jelentés, érzés, értelem. Az alkotóerő normálisan nem az önkényességre, tetszőlegességre irányul. Szabad-gondolkodás helyett lényeglátás! Ez az, amit az értelem megvilágító ereje akar. A világ belső lényegiséggel rendelkezik! A világnak feladata van! Sorsot csak feladat adhat. Feladatot csak az értelem jelölhet ki. (...)

Mert létezik egy valóságos híd a szellemi és az anyagi, a közös külvilág és az egyéni belső világ között: és ez a természetes értelem. Bebizonyosul, hogy az elsődlegessé emelt hit-től a világ kettészakad (spirituális, hitt és materiális, tapasztalt) világra, amiben az értelemmel felfogható világ másodlagossá szorul vissza - míg a természetes értelemtől egyesül, újra egy lesz. (...)

A világban egyetemesen tevékenykedő értelem akkor áll mellénk, ha mi is átállunk a természet-ellenességről, a Természet leigázásának igényéről a Természet oldalára. Akkor ragyog fel újra a világ világossága, az értelem. Az igazhívés eleve az igazság hívése, tehát az értelembe vetett hit. (...)

Az értelem nélkül minden a sötétségbe, homályba, ködbe hull, a miszticizmus ködje mindenre ráborul.  (...)

Életemért, rájöttem, felelősséggel is tartozom. És nemcsak magamnak, hiszen életemet, szellemiségemet nemcsak magamtól kaptam - hanem családomnak, nemzetemnek, és a Természetnek is. Nem lehet mindig csak kapni, kapni, kapni. Adni is kell, hogy kialakuljon a kör, hogy beszélő viszonyba lépjek életem forrásával. És minden, ami jó és szép életemben, ott kell fennmaradjon, ahonnan életem ered és ahová befut, tehát oda kell adjam. Oda kell adjam életemet családomnak, nemzetemnek, és a Természetnek. Ezzel szentelhetem meg életemet, ha a Természetnek, ha a magyarságnak szentelem. És ez az életadó, a Természettel beszélő életre hívás maga is szép. Tündérszép. Tündöklő szép. Életünk olyan, mint egy tündérsíp. És csak akkor szólal meg, ha a Természetnek adjuk életünket. A tündérsíp szavára kivirágzik a Természet, kiteljesedik az emberi élet értelme. Mámorító öröklétbe hív a teljesülő kör, odaér az emberekig, az életedig, és visszaemeli ős-otthonába. Ez életem nemes hivatása, szerelme. Én a Természet oldalára állok. És a Világegyetemére. Életemet, fényemet, mámorító életszerelmemet, tudom, a Világegyetem akaratának köszönhetem, annak, hogy kigyújtotta az életet, kigyújtotta az emberréválást, és kigyújtott engem. Fénylek. És fényemmel vissza akarok világítani az egész szépségbe, világcsodába. Ez a mámorító, elharapódzó kigyulladás elragadó, a teljes életre forradalmasító. Felforr a vérem az életmámortól, tudat-mámortól. (...)

És ez az értelem-szerelem nem értelem-vallás, lényegileg más, sokkal több annál, természetes értelem-szerelem. A tudás szerelme. Az emberiség tudásának, megismerő képességeinek szerelme. Az értelem fényének, megvilágító erejének szerelme. A megvilágító, cselekvő, mindannyiunkban élő teremtő erő szerelme.

Megjelent - KAPU 1999/12

Ferenc pápa „TÍZ PARANCSA”

  1. Evangelizálj vidáman!
  2. Újítsd meg a nyelvezetedet!
  3. Prédikálj röviden és élettel teli!
  4. Ne légy túl kegyes!
  5. Ne félj a párbeszédtől!
  6. Alakítsd át a pápaságot!
  7. Szakíts a klerikalizmussal!
  8. Adj teret a világiaknak!
  9. Erősítsd a nők szerepét!
10. Fordulj a szegények felé!

(Az Evangelii Gaudium alapján)

Az emlékezet zenéi

Nosztalgikus muzsikák déli tájakról egy tán sosem volt aranykorból.

Áprily Lajos: Az én csodám

Szeretnék Krisztus lenni egy napig.

Ha nem egy napig, egy pillanatig.

Csak ennyit, míg a kezem ennyit int:

Kelj fel a mélyből, hegyre menj megint.

Levenném melledről a sziklasúlyt,

mely vad korunkból rád zuhogva hullt.

Fáradt pilládat megérinteném,

s gyötört szemedből megszöknék a rém.

Takarodnának gondok és romok,

menekülnének régi démonok.

Megölelném a kín-örvény felett

maga-mélyébe szédült lelkedet.

Csodatevésem sűrü delejét

pazarló kézzel önteném feléd.

S ha kelnél s néznél álmélkodva rám,

fejed a Nap felé fordítanám,

fényes szemeddel csúcs ragyogna szembe -

S én visszahullnék ember-életembe.

1939. február

A messzeség iránti vágy

A ma élő egyik legjelentősebb magyar pedagógusok egyike, az árvákat nevelő, dévai Csaba testvér tanévkezdő gondolatai szóljanak biztatásul diáknak, tanárnak, mert csak nagyritkán kapnak hasonló magaslati látószögből rátekintést a mindennapjaikra. Minden pedagógus számára azt üzenni ez a megrögzött optimista és rendíthetetlen emberbarát, hogy a durva realitások között is, végső soron tényleg nem csak „olcsó béresek vagyunk, kik csak a jegyeket, vagy a napszámunkat számolgatva tengetjük az életünket”. Csaba testvér azt hirdeti, hogy valódi „jogosítványunk” ennél többre hatalmaz fel bennünket.

********************

Kedves Nevelők, Tanárok!

Elkezdődött a 2011-2012-es tanév! Az első tanítási héten több napközit és bentlakó otthont hosszan látogattam. (...) E találkozások, beszélgetések után, egyetlen nagy kérdés fogalmazodott meg bennem: hogy lehetne a szárnyakat adó vágyat, a reményt felébreszteni, vagy tovább éleszteni a pedagógusok, a gyermekek szívében?

Úgy gondolom, hogy nem a fizetések, nem a külső körülmények, hanem az emberben való kíváncsiság, egy belső éhség vezeti lépteinket. A szíveinket feszítő vágy az, mely szárnyakat adhat a mezítlábas vándornak, de melynek hiánya, még a legjobban felszerelt autóst is egyhelyben rostokolásra készteti. Régi szép mondás, hogy ha valaki azt szeretné, hogy az emberek hajót építsenek, akkor ne gerendát vegyen meg köteleket, hanem beszéljen a távoli szigetek szépségeiről, gazdagságairól, és akkor a szívekben felébredt vágy az embereket ráveszi arra, hogy nekiálljanak hajót építeni és a távoli óceánokon útra keljenek.

Nagyon fontos lenne sokkal többet beszélni a távoli szigeteinkről, az ember céljairól, arról, hogy Isten meghívott bennünket, a marék porból született gyermekeit, hogy felnőjünk, a bennünk lévő értékeket kibontakoztassuk, és majd egyszer Vele, a Teremtőnkkel és testvéreinkkel egy asztalhoz ülhessünk. Az ember előtt álló távlatok határtalanok! Jó dolog élni, létezni, mozgásban lenni, álmodni és alkotni, látni, hogy itt-ott elhintett kis magvaid szárba szökellnek, és bimbót, virágot bontanak. Isten végtelen bölcsességéből, szeretetéből született világunk útjait bejárni, csodálatos, izgalmas, és az életünk végén a végtelenre tárt ajtón keresztül menve, Teremtőnk karjaiba omlani, egyedül emberhez méltó feladat.

Fontos lenne megértetni a gyermekeinkkel, hogy tanulva, küzdve, a külső világot építve, igazából önmagukat szülik, építik fel. A tanár, a nevelő, a bajnok mellett csak egy edző, a bér a fizetés, kenyér, táplálék tarisznyádban, de igazából az út, a kibontakozás a fontos! Tetteink, erőfeszítéseink, mindaz a munka amelyet becsülettel, szeretettel felvállalunk, visszahat ránk. Holnap minden ember azzá válik, amit ma tesz, amit gondol, mond, cselekszik. A tanév és annak minden egyes órája, igazából emberré válásunk, kibontakozásunk egy-egy újabb lépcsőfoka. Fizikai testünket megszülte édesanyánk, de szellemi, lelki énünk mi magunk szüljük mindennapi munkánkkal, erőfeszítéseinkkel. Születésünkkor kapott izmainkat, kis pufók végtagjainkban a mindennapi erőfeszítések, a mozgás, a munka bontakoztassa ki. Nagyon fontos, hogy a gyermekek, fiatalok megértsék, hogy nem kell félni az erőfeszítéstől, a sokszor monoton, hosszú meneteléstől, mert minden lépés erősebbé tesz és az ismeretlen, csodás holnapba vezet. A tanulás, egy-egy lecke elsajátítása, megértése, nem szellemi képességeink kis kamráját tölti zsúfolásig, hanem emberi képességeinket, - mint a torna az izmainkat -, teszi acélosabbá, erősebbé, robbanékonyabbá. Hihetetlen távlatok állnak az útra bátran rálépő ember előtt!

Merd kibontani vitorláidat a szélben! Merd életedet, testedet, mint egy járművet, nagyobb sebességekre kapcsolni, akaratoddal tedd 5-ös, 6-osba a kapcsolókart. Ne félj, ne remegj! Ha haladni akarsz, éld életedet padlógázzal. A bátor lendület téged is erősebbé, nagyobbá tesz és csak így törheted át repülésedet lefogó korlátaidat. Ha csak topogva, félve sodródol, nem leszel képes ledönteni az akadályokat, hanem felmorzsolódol, felkenődsz a falra.

Minden ember egy csodálatos nagy hajó, arra született, hogy büszkén, nyílt vizeken hasítsa a hullámokat, és nem arra, hogy a partmenti sekély pocsolyákban rozsdásodjon, szétrohadjon. Biztos, hogy veszélyes és nehéz elszakadni a parttól, de aki felakar nőni oda, hogy megismerje a végtelent és átölelje Teremtőjét, annak el kell indulnia, annak mernie kell, vállalni az út porát, a fáradalmakat, a küzdelmet.

Idődet ne fecséreld ócska limlomok gyűjtésére! Ne terheld tarisznyádat olyan kincsekkel, melyeket a moly úgyis szétrág és a rozsda megemészt - mondja mestered, és ő nem akar becsapni téged. Miért csinálnál magadnak az egyiptomi fáraók kriptájának hasonlatosságára piramist, zsúfolt raktárt? A kincs te magad vagy! Te vagy az érték, az egyetlen, az örök, mit magaddal vihetsz, minden más csak ballaszt, mely lefogja szárnyalásodat!

Tudom, egy mozgó, úton lévő embert balesetek érhetnek. Akaratod ellenére is fájdalmat okozhatsz környezetednek, és te is megsebesülhetsz, de ne félj, nem vagy porcelánból, és Isten nem szisszen fel minden apró tévedésed, botlásod láttán. Ő azt szeretné, hogy a rádbízott talentumokat kamatoztasd, ötvenszeres, százszoros termést hozz, és ne félve elásd a rádbízott kincseket. Isten nagyon jól tudja, hogy egy marék porból teremtett, és gyengeséged, gyarlóságaid a te korlátaid, melyek újból és újból lehúznak. Ő maga is elesett, de felállt!

Bár a munkás megérdemli bérét, és tarisznyánkba útravaló, hamuba sült pogácsa kell, mégis meg vagyok győződve, hogy csak a tiszta vágy, az élő remény adhat szárnyakat a tanároknak, diákoknak. Enélkül csak olcsó béres vagy, ki a jegyeket, vagy a napszámát számolgatva tengeti életét.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok Istentől megáldott, eredményes tanévet!

Kisebb testvéri szeretettel,

Csaba t.

Déva, 2011 szeptember 17.

(forrás: magnificat.ro)

Akutagava Rjúnoszuke: A pókfonál

Magányosan őgyelgett Buddha egy napon a Paradicsom lótusztavának partszegélyén.

A víz fölött a virágzó tavi lótusz olyan fehér volt, mint a gyöngy, s a széttárt szirmok közt az arany bibék és porzószálak mondhatatlan illattal töltötték meg a levegőt.

Reggel volt a Paradicsomban.

Buddha egyszerre megtorpant a vízparton, és a tó felszínét beborító levelek közt, egy nyíláson, lenézett a mélybe.

A Pokol padozata éppen ott volt a Paradicsom lótusztavának mélyében. A Szanzuno-Kavát, az alvilág folyóját, s a Hári-no-Jamát a rettentő tűhegyet olyan tisztán lehetett látni a tó kristályvizében, mintha három dimenzióban mutatná őket a mélység.

Buddha ekkor megpillantott egy Kandata nevű embert, aki a többi bűnössel együtt ott sínylődött a Pokol fenekén.

Kandata valamikor híres betörő volt, fosztogatott, gyilkolt, házakat gyújtott fel. Egy jótettet azonban mégiscsak a javára lehet írni. Egyszer, mikor keresztülvágott a sűrű erdőn észrevette, hogy az út mentén mászik egy pók. Kandata felkapta a lábát, hogy az állatkát halálra tapossa, aztán hirtelen ezt gondolta: ,,Nem, mégsem. Ennek a semmi kis élőlénynek is van lelke, igazán nem volna szép ha gondatlanul elpusztítanám.'' És hagyta, hogy továbbmásszon a pók.

Ahogy lenézett a Pokolba, Buddhának eszébe jutott, hogyan mentette meg Kandata a pók életét. S a jó cselekedet jutalmául Buddha elhatározta, ha alkalom nyílik, kiszabadítja Kandatát a Pokolból. Szerencsére, amint körülnézett, meglátott egy pókot, amely éppen szépséges ezüstfonalat szőtt a jégmadárszínű lótuszleveleken.

Buddha derűsen fölemelte a pókfonalat. Megfogta, és a gyöngyfehér virágok közt, a nyíláson át, lebocsátotta a Pokol mélységes fenekére.

Kandata a többi bűnössel együtt hol fölbukott, hol alámerült a Pokol padozatán a Vértócsába.

Szuroksötét volt mindenütt, és amikor néha valami átcikázott a sötétségen, az csak a Hári-no-Jamá tűvillogása volt, még a sötétségnél is irtózatosabb. S aztán a temető csendje volt a mélyben, és semmi hang, csak egyszer-egyszer a bűnösök elfúló sóhajtása.

Aki már idáig jutott, úgy kimerült a Pokol felsőbb rétegeinek sokféle gyötrelmétől, hogy nem maradt ereje a jajgatásra sem.

Így aztán Kandata, akármilyen híres betörő volt, társaival együtt fulladozott a vérben, és vergődött a tócsában, mint a haldokló béka.

Aztán eljött a pillanat. Kandata véletlenül fölemelte a fejét, és ahogy fölnézett a Vértócsa mélyéből az égre, látta, hogy egy ezüstös pókfonál ereszkedik éppen őfelé, a magas, magas Mennyországból, lassan és halvány csillogással a szótalan sötétben, mintha félne az emberi pillantástól.

Kandata összecsapta a kezét örömében. Ha belekapaszkodna a pókfonálba, ha felmászna addig, amíg a fonál engedi, biztosan megmenekülne a Pokolból. Az ördögbe is, ha minden jól megy, még bekerülhet a Paradicsomba. S akkor soha nem kergetik fel a Hári-no-Jamára, és nem kell a Vértócsában elmerülnie.

Ahogy ezt végiggondolta, már meg is markolta a pókfonalat, és teljes erejéből mászni kezdett fölfelé. Híres betörő volt, régóta ismerte az efféle módszereket.

Hanem a Pokol kitudja-hány-milliárd mérföldnyire fekszik a Paradicsomtól. Akármennyire nekigyürkőzött Kandata, nem volt olyan könnyű kijutni innen. Erőlködött valameddig, de végül úgy kimerült, hogy egy hüvelyknyit nem bírt följebb kúszni. Mit volt mit tenni, kényszerpihenőt tartott, és ahogy ott csüngött a pókfonálon, lenézett a mélységes mélybe. Mostanáig annyira erőltette a mászást, hogy a Vértócsa, amelyben nemrég még fuldokolt, legnagyobb ámulatára teljesen eltűnt odalenn a sötét messzeségben. És az irtózatos Hári-no-Jamá homályos tűvillogása is alulról érkezett. Ha tehát ilyen iramban mászik fölfelé, könnyebben kijut a Pokolból, mint ahogy gondolta volna.

Összekulcsolt kézzel lógott a pókfonálon, és nevetett Kandata, és kiabált, úgy, ahogy soha az odalenn töltött évek alatt, és harsogta, hogy: ,,Sikerült! Sikerült!''

És akkor hirtelen meglátta, hogy a mélyből megannyi bűnös követi őt a pókfonálon, és hogy rendületlenül másznak följebb és följebb, mint a megeredt hangyaboly.

Kandatának belekáprázott a szeme a látványba, széles szája bambán kinyílt a csodálkozástól és a rémülettől. Hogy fogja ez a hajszálfinom pókfonál, amely őt is épp csak hogy megtartja, kibírni ennyi ember súlyát? Ha ég és föld között elszakad, akkor hiába küszködte föl magát idáig, maga is fejjel visszazuhan a Pokolba. Nem, nem, ez rettenetes volna, ez nem történhet meg.

Közben pedig a bűnösök százai és ezrei hemzsegtek kifelé a sötét Vértócsából, és teljes erejükből igyekeztek a magasba a csillogó, hajszálfinom pókfonálon. Ha most sürgősen nem csinál valamit, a fonál mindjárt kettészakad, és ő a mélybe hull. Kandata felüvöltött:

- Hé, ti bűnözők! Ez a pókfonál az enyém! Ki a fene mondta, hogy rámászhattok? Eresszétek el! Eresszétek el!

Ebben a pillanatban a pókfonál, amely mostanáig semmi jelét nem mutatta a gyengeségnek, hirtelen csattanva elrepedt azon a ponton, ahol Kandata beléfogódzott.

Minden hiába. Még sikoltani se maradt ideje. Nyílegyenesen, fejjel lefelé visszazuhant a sötétségbe, sebesen pörgött, pörgött, mint a búgócsiga.

A pókfonál pedig, a csillogó és hajszálfinom pókfonál, rövidre szaggatva csüngött a holdtalan, csillagtalan égből.

Amint ott álldogált a Paradicsom lótusztavának partszegélyén, Buddha közvetlen közelből szemlélte mindazt, ami történt, és mikor Kandata lesüllyedt, mint a kő, a Vértócsa fenekére, Buddha továbbsétált a parton, és elszomorodott.

Mert az, hogy Kandata a maga hideg szívével csak a saját életét mentette volna meg a Pokolból s hogy ezért elnyerte méltó büntetését és visszahullott a Pokolba, Buddhában mélységes szánalmat ébresztett. De a Paradicsom lótusztavának virágai nem törődtek az efféle dolgokkal.

A gyöngyfehér virágok Buddha lába előtt himbálóztak. S ahogy himbálták magukat, a széttárt szirmok közt az arany bibék mondhatatlan illattal töltötték meg a levegőt.

Dél volt a Paradicsomban.

(Forrás: http://cratoni.freeweb.hu/)

Reményik Sándor: Ha majd...

Ha majd fűszál leszek,

Mert az leszek,

Igénytelen egyetlen-egy fűszál,

Egy a sok-sok közül, ahogyan most

A hó alól kibukva sorba áll, -

Ha majd fűszál leszek,

Lesz-e emlékem régi életemről,

A fájdalmasról, torzról, tévedettről?

Ó, voltak itt is fűszál-perceim,

Igénytelenek, tiszták, szabadok,

Az egész réttel együtt-zizzenők,

Nem nagyzolók, és nem hitegetők, -

Ó, néha itt is hajnal ragyogott.

A hajnal harmatot is hullatott:

Részvét esője csókolta fejem,

És tündöklött az álom-kék magasság

A lelkembe hullt harmatcseppeken.

E ritka, drága fűszál-perceket,

Amikor nyitva láttam az eget:

Ezeket nem hagyom a sírverembe.

Magammal viszem fűszál-életembe.